utoszo„Én Isten kegyelméből magyar református keresztyén vagyok” – első önmeghatározásom édesanyám sugallatára református papsógoromtól kapott énekeskönyvemben. A magyar ma is fontos; vallom, hiszem, vállalom, hogy magyar nemzetiségű vagyok, mindennemű etnikai gyűlölet vagy felhang nélkül. Ebbe a nemzetbe születtem bele, magamra ismerek általános és sajátos jellemzőiben. Édesapám és nevelőapám révén nyárádmenti székely lennék, édesanyám részén tanyai mezőségi magyar. Nekem elég, ha csak magyart mondok, és végigfut a hideg a hátamon, akárcsak mikor az „Isten áldd meg a magyart” énekelem. A reformátusságba is beleszülettem, annak kereszteltek, felmenőim – ameddig róluk tudok – mind reformátusok voltak. Aztán a családomba több református lelkész beházasodott, apósom is az volt, ifjú koromban én is szerettem volna papnő vagy legalább papné lenni. Vallásomat nem hagyom el, akkor sem, ha gyakran csalódom elöljáróiban, képviselőiben. Példaképeim is vannak köztük, akárcsak más vallásúak között. Élettapasztalataim, kicsiszolódott és letisztult istenhitem őszinte ökumenikus érzelművé tett. Hiszem, hogy ha más utakon is, de mindannyian ugyanahhoz az Úrhoz közeledünk. Keresztyén maradtam, bár tisztelettel és csodálattal fogadom el az életük irányítóját másképpen nevező, de igazán hívő, hitükre építő embereket. Bárhol jártam a nagyvilágban, vagy szűkebb pátriámban, ha a harangszó templomba hívott, bementem, és éppen ott és akkor végighallgattam a misét, igehirdetést, istentiszteletet. Ez az alap, a gyökér, amely mindig erősen köt és segít, ezen a gyökéren tudott kinőni, fejlődni, virágozni, teremni, hervadni életem fája.

Istenhitemről nem sokat beszéltem, aki akarta, látta. Fontos volt, hogy én érzem. Úgy tartottam, hogy ez mindenkinek a legbensőbb magánügye, és nem szabad kimondani, mert akkor már nem is őszinte. Nehezen beszéltem róla, leírni annál mellveregetőbbnek tűnt. Most már könnyebben megy…

Gyermekkoromban semmilyen sportot nem űztem, viszont a tornaóra annál inkább „űzött” engem. Életem első négyesét testnevelésből kaptam, nevelőapám szinte megverte érte a drága tanáromat, akivel később nagyon jó barátságba kerültem. Nálunk a sportot a kapálás, szénagyűjtés, ganéhányás, betakarítás, disznóvágás, kaláka és más falusi elfoglaltság jelentette. Úszni középiskolás koromban, sízni kétgyermekes anyaként, biciklizni hat éve tanultam meg. Én is mosolyogtam, amikor csak úgy „futó” városi embereket láttam. Aztán 2011 elején önmagam akaratának kipróbálása és egy bánatom legyőzése céljából reggeli szaladást rendszeresítettem a marosvásárhelyi Somostetőn minden hétköznap 6 és 7 óra között (olyankor még alszik a családom). Míg tiltott volt a kerékpározás a főtéren, csakazértis szaladás előtt karikáztam egyet körben a Rózsák terén. Akkor ismerkedtem a városunkba költözött sirályokkal. Minden reggel őket köszöntöttem elsőként.
2014-ben férjem Kuszálik Péter: Hosszú úton című jakabutas és életélményes könyvével állított haza. Érdeklődéssel olvastam a könyvet, néztem a csatolt képeket. Szinte egyidőben hallottam a Mária-útról. Közben Kuszálikkal jó barátságba kerültem, különböző életszemléletünk ellenére megszelídítettük egymást. Kifejtettem neki, hogy nem értem, miért az El Caminóra készülődik ismét és nem a Mária-útra. Mert bár hosszabb ez utóbbi (1400 km a 800 km-hez képest), mégiscsak katolikus és magyar, a sajátunk, hiszen saját életterünkön is áthalad. Valami olyant válaszolt, hogy nincs jól kijelölve, nem mindenhol működnek a szálláshelyek, egyszóval nem eléggé biztonságos. Akkor mondtam, vagy lehet csak gondoltam, hogy a zarándoklatok végülis nem biztonságosságukról voltak híresek… Nem szeretem a számat jártatni olyan dolgokról, amelyeket én magam nem vállalnék be, vagy nem teljesítenék szívesen. Belém fészkelt az ígéret és belső elkötelezettség: ha már olyan vehemensen tudom a Mária-utat ajánlani, hát tegyem meg magam. Aztán a késztetés annyira teret hódított bennem, mint mikor mind az öt gyermekem fogantatása előtt éreztem, hogy gyermek kérezkedik be családunkba. Nem hagyott nyugton az érzés, foglalkoztatott a kivitelezés.

Következő év végén két szakmai érvágás ért egyszerre: az általam irányított otthoni gondozó szolgálat nem részesült állami szubvencióban, illetve az étkezdénket, amelynek én is tulajdonosa voltam, a Maros megyei tanács mindenféle jogosságot mellőzve kitette az Apolló épületéből. Nehéz év elé néztünk, búsulhattam volna, de búslakodásomnál erősebb volt a feleszmélés, hogy ezáltal szabadabbá váltam, hiányozhatok több mint egy hónapot a munkahelyemről. Első lépésben csak annyira futotta, hogy férjem határozott kérésére társat keressek zarándoklatomhoz. Találtam is hirtelenjében, de a társam vállalkozása csak addig tartott, míg egyre többször hívogattam, hogy jöjjön, tervezzük már meg az útvonalat. Számomra már nem volt visszaút, mennem kellett. Igenám, csak időközben a zarándoklatra ajánlott tavasz vége felé járt, a szintén ajánlott őszbe meg nem tudtam „belegyalogolni”, hisz legkisebbik lányom akkor indult iskolába, és az évnyitón a nagyobbikkal is együtt akartam lenni, mert középiskolás korára iskolát, szakot váltott. Maradt a nyár, az az évszak, amelyet csak negyven éves korom fölött kezdtem megkedvelni, mert inkább hűvösség-kedvelő vagyok (ősz-tél), mint a melegségé. De sebaj, egy kihívással több. Így lett nyár, ráadásul augusztus eleje az indulásom időpontja, miközben a szeptember 14-i iskolakezdés előtt mindenképpen haza szerettem volna érni. Akárhogy számoljuk, ez a Mária-út teljes megtételére ajánlott 60 napnál jóval kevesebb. Csodára vártam, de tettem is érte. Nem első eset, hogy szembeszálltam az idővel, illetve hittem az idő más dimenziójú értelmezésében (Örömteli emlék, amikor először repültem Marosvásárhelytől Budapestig, és – az időeltolódásnak köszönhetően – végülis öt perccel hamarabb érkeztem, mint indultam…).

A megvalósításhoz segítség is kellett. Molnár József, a római katolikus Caritas marosvásárhelyi kommunikációs szakembere, a Mária-út jó ismerője bő négy órát szánt arra, hogy a 60 napot 40-re gyúrja számomra. Papíron sikerült neki, és mivel reggelente gyakran látott szaladni, úszni, kerékpározni, bízott is bennem. Meglett a terv, kaptam hasznos útbaigazításokat szálláshelyekről, felelős helybéliekről. Tele lett a fejem és a szívem. Közben két virtuális ismerősöm is segített hasznos tanácsokkal (Molnár Sándort, a Mária-út erdélyi felelősét azóta megismertem, de Jani pappal, aki megszakításokkal járta végig az utat, még nem találkoztam). Tovább kérdezősködtem ismerősöktől, barátoktól, hogy nem tartanának-e velem. (Tulajdonképpen egyedül szerettem volna elindulni, és megtenni az utat, csak családom megnyugtatására próbálkoztam.) Egy barátunk ígéretet tett, hogy utolsó héten velem gyalogol majd, ha addig még élek és mozgok.
Naponta megterveztem egy-két napi utat. Térképet másoltam ki a viamichelin weboldalról a mária-utas weboldallal egyeztetve, ráírtam szépen, kézzel, hogy mettől meddig kell eljutnom azon a napon, milyen helységeken haladok át, hányadikán, és milyen szálláslehetőségeim vannak máriautas ajánlás szerint, milyen telefonszámokon lehet érdeklődni, bejelentkezni. Sokan bíztattak, hogy vigyek GPS-t magammal… Ettől viszont ódzkodtam, őszintén bevallván technikai fogyatékosságaimat: csak akkor használom a számítógépet, amikor muszáj; tíz éve alig tudtak meggyőzni maroktelefon vásárlására (azóta ugyanaz van, irtózom a simogatósoktól); bár gyerekkoromban annyit tévéztem, amennyit csak lehetett (lehet, azért utáltam meg), mostanában csak családi filmnézések céljából ülök tévé vagy számítógép képernyője elé; nem szeretek videókamerázni, családi fotókat készíteni; nem vettem GPS-t az autómba; még könyvolvasóm sincs, pedig imádok olvasni a jó, illatos könyvekből; zenét leginkább élőben, bakelitlemezről, kazettáról vagy rádióból szeretek hallgatni, és nem dugok fülhallgatót a fülembe hajnali szaladásaim közben (nem tudnám nélkülözni a madárcsicsergést); egész irományom megalkotásában legkeservesebb a számítógép (laptop) fölé görnyedés. Szóval, nem lett GPS, csak gondosan összerakosgatott lapok egy dossziéban. Minden napra egy A4-es lap, nem túl részletes térképpel.

A tanácsokat szófogadóan meghallgattam, ugyanakkor a személyiségemre jellemző határtalan szabadságra vágyás jegyében kezdtem a készülődést. Idejében vettem egy puha talpú bakancsot, be is járattam a Kövecsesen, előkészítettem kenőcsöket, egészségügyi szeszt, még gázsprayt és iránytűt is vásároltam (egyiket sem használtam). Ruhát keveset pakoltam: két rendet meleg időre (többnyire egyiket használtam, minden este kimostam, reggelre megszáradt), egyet hideg időre, egy felső, egy szélkabát (egyszer használtam), kiváló esőköpeny (a férjemé, bokáig fed, kapucnis, tényleg nem ázik át, és szép piros). A bakancson kívül csak egy pár szandálom volt, esténként ebben pihentettem a lábam. Szinte végig egy zoknit használtam, műszálas, eddig elfekvőben volt a zoknis fiókban, most jött fel a csillaga (még mindig megvan, pedig minden este mostam). Kevés száraz kekszet, aszalt gyümölcsöt, gyömbéres és mentolos cukorkát csomagoltam be. A hátizsákom végül 12 kg-os volt, ez a súly csak Nagysármás után csökkent.
Augusztus elsejére terveztem a Marosvásárhelyről való elutazást Mariazellig. Persze, ez némileg módosult. Ezt azért állapítom meg oly nemes elfogadással, mert életemben többször előfordult a terveim meghiúsulása, és szerencsémre idejében megtanultam és el is fogadtam, hogy „Ember tervez, Isten végez”. Isteni közbeszólás volt, hogy augusztus 2-án, vasárnap avatták Székelyvéckén az újonnan felépített kápolnát a volt kilátó helyén. Annak is örültem, hogy az isteni sugallatot férjem fogalmazta meg (mindig megörvendeztet, ha észreveszem, hogy mások is megnyitják szívüket a befogadásra): indítsam zarándokutamat a kápolnaavatáson való részvételemmel. A gondolat még pragmatikus meggondolásból is jónak tűnt, hisz valószínűnek látszott, hogy a szép számban Véckére látogató magyarországiak között akad majd valaki, aki elvisz Budapestre, különösen, hogy kedves ismerősök is voltak köztük. Az avatót megelőző este még vörös (mifelénk sárga) hagymát is szereztem a Véckét felvirágoztató, általam igen tisztelt fogorvos úr számára. Játékosan, az általa a teljesíthetetlenségként megszabott negyedórán belül. Én kifizettem a termelőnek, az igénylő elfelejtette kifizetni nekem. Barátok közt ez nem gond. Senki sem ajánlotta fel, hogy elvisz Budapestig. Nem keseregtem, mindig van pótmegoldás a tarsolyomban: vonattal megyek! Úgyis már rég nem vonatoztam, pedig nagyon szeretek: lehet bámulni a tájat, gondtalanul olvasni, beszélgetni, ismerkedni, ha éppen arra szottyan kedvem… De máris egy harmadik megoldás adódott, amit örömmel fogadtam: Kolozsváron élő fiam barátnőjével és egy marosvásárhelyi barátjával Budapestre indultak hétfőn a barátnő autójával. Tudták, hogy készülök a nagy útra, hát kértek, hogy tartsak velük Budapestig. Az öröm részemről is adódott. Így hát az utam busszal kezdődött Kolozsvárig, onnan kiskocsival Budapestig (többnyire én vezettem élvezettel, jó hangulatban). Szeretek a nagyfiam társaságában lenni. Ha józan állapotban van, nagyon vicces és árad belőle a gondtalanság hangulata. Lehet, magamra ismerek benne…

Budapestről másnap reggel indultam, jelképesen a 0 km kőtől, a Lánchíd lábától. A „sofőrömet” körülbelül egy hónappal előtte szerveztem be szintén egy lélektől lélekig való nyitottságnak köszönhetően. Tudván, hogy már eléggé ismerős vagyok Marosvásárhelyen, és több kulturális rendezvényt is szerveztem, egy budapesti kórus tiszta ismeretlenül felkért erdélyi turnéjuk marosvásárhelyi állomásának megszervezésére (fellépés, szállás, étkezés, szabadidő). Megtettem, és jó tett helyébe jót várj alapon „horogra akadt” a Máriazellbe szállító „sofőr” autóstól. Az esti borozgatás közben megkérdeztem, hogy ki tud és szeret autót vezetni, mire a társaság fele felnyújtotta a kezét. Következő kérdésem az volt, hogy ki szabad augusztus 4-én, kedden. Erre már csak egy kéz lendült a magasba. A többiek valószínűleg kezdték érezni a kérdéssorozat célzatosságát, és ilyenkor szoktak az emberek óvatosságba váltani. Megkérdeztem Csernyik Balázstól (akkor mutatkozott be), hogy elvinne-e azon a napon Budapesttől Mariazellig a saját autójával, úgy, hogy kifizetem az üzemanyagot (addig annak is utánanéztem, hogy kb. 4-5 óra alatt megtehető az út az autópályán). Azt válaszolta, hogy elvinne egy láda igazi Csíki sörért és egy-két üveg Transilvanicumért (akkor ismerkedtek a helyi specialitásokkal). És lőn… Rendkívül segítőkész, művelt, vallásos, hangulatos embert ismertem meg Balázs személyében. Csak azt kellett megtudnom, hogy miért nem indulna el ő is egyedül ezen az úton… Útközben kiderült.