Jézusi magyar út vándora

utoszo1A székely települések lakói, valamint a gyímesi csángók a pünkösdi búcsú előtt évszázados hagyomány szerint gyalog indulnak el Csíksomlyóra, hogy a kegytemplomban részt vehessenek a misén, miséken, a kálváriadombot megjárva feljussanak a Salvator-kápolnához, majd a Nyeregben befogadói legyenek az ünnepi istentiszteletnek. A gyaloglás az az ember természetéből adódik, életének velejárója, céljai elérésének eszköze. Még a mai gépesített világban is, amikor egyre többen igyekeznek visszatérni önmagukhoz és tegyük hozzá: Isten (vagy legyen bárki más, kinek-kinek hite, világnézete szerint) által megadott emberi alaptermészetükhöz.

Az egykor csak gyalog, esetleg szekereken közlekedő búcsúsok leszármazottainak egy része ma már autókkal, sőt mi több: autóbuszokkal igyekszik az erdélyi magyarság Mekkájába. És miközben a közlekedési eszközök választéka bővült, az érdeklődés is megnövekedett. Sőt, a római katolikus búcsújáró hely minden magyar kegyhelye lett, vallástól függetlenül. Csíksomlyó környékén, Székelyföldön kívüli települések lakóit, sőt anyaországiakat, határon túliakat, európai szórványban élőket és a mesebeli óperenciás tengeren túliakat is vonz a félezer éves Mária-kegyszobor és a Somlyó-hegyek közti nyeregben imádkozó, leírhatatlan közösségi érzésben részesülő százezrek együttlétének öröme, az összetartozás élménye. Már a külső látvány is felemelő.

A keresztalját vivő falusi hívekhez egyre többen csatlakoznak „civilek”, akik hosszú órákat gyalogolnak velük együtt. És egyre többen kerekednek fel több napos útra, hogy fizikai megpróbáltatásaik és önmagukkal való szembesülésük által hitüket erősítsék, önmagukat kipróbálják, sajátos élményben legyen részük. Ma már jócskán akad olyan magyar ember, aki fél napot, egy napot, több napot, egy hetet, egy hónapot vagy még annál is többet gyalogol a somlyói búcsúra menet. Évről évre tucatnyian indulnak el Budapestről Csíksomlyóra, gyaloglásuk egy-egy szakaszán másokkal végigkísérve, útjukat egyengetve és annak biztonságot és kiszámíthatóságot nyújtva. Mindannyian Csíksomlyóra, Boldogasszony anyánkhoz igyekeznek, mégis ki-ki a maga útját járja.

Megálmodói, létrehozói és fenntartói zarándokútnak és turistaútnak hirdetik a Mária-utat. Valóban, legtöbben ezért kerülnek fizikai kapcsolatba vele, ezért járják be egy-egy szakaszát. A néhány éve meghirdetett egy napos zarándoklat és gyaloglás az út valamely szakaszán, az Egy úton immár kisebb-nagyobb közösségeket megmozgat (a szó szoros értelmében), és úgy tűnik, lassacskán mozgalommá válik. De egyre többen vállalkoznak több napos gyaloglásra, ami már embert próbáló, fizikai és lelki értelemben egyaránt. És egyre inkább a Mária-út egy-egy rövidebb-hosszabb szakaszának a megjárását nem kötik össze a pünkösdi búcsúval. Meglehet, a földrajzi adottságok miatt Csíksomlyóval sem, bár lelki értelemben minden máriautas – vallásosságától és hitbeli hovatartozásától függetlenül – arccal (vagy háttal) a kegytemplom felé gyalogol.

Közép-Kelet-Európa El Caminója kereszt alakú, de ha a lengyelországi Czestochowa és a montenegrói Medzsugorje közötti függőleges szakasztól eltekintünk, az ausztriai Mariazellből kiinduló ezernégyszáz kilométeres Mária-út végcélja Csíksomlyó. Több útleágazódás, helyenként alternatív választási lehetőségek, kiegészítő zarándok-szakaszok teszik teljessé a képet. De ezen az alapvetően vízszintes vonalon minden út Csíksomlyóra vezet, vagy onnan kezdődik. Bár három országot és nemcsak magyarlakta területeket ölel magába, mégis elmondhatjuk róla, hogy ez a Magyar út.

Klasszikus értelemben és a megtapasztaltak gyakorlata szerint a Szent Jakab utat, vagy éppenséget a Mária-utat gyalogosan végigjárók vagy bizonyos útszakaszon a fára, oszlopokra festett jellegzetes M betűs jelet kísérők leginkább vallási vagy lelki indíttatásból kelnek útra. Hitük hívó (küldő) szavára végigjárják a kereszteket, templomokat, kegyhelyeket, és út közben, de leginkább esténként imádkoznak, misére mennek a katolikus templomokba, miközben hívő társaikkal, vendéglátóikkal megosztják gondolataikat. Sokan azért gyalogolnak, mert megpróbálta őket a Jóisten, mert lelki gondokkal küzdenek, mert életüket új szakaszba szeretnék terelni, és ehhez jó esélyt adhatnak a gyaloglással járó próbatételek, a vallásos jelleg, a mégiscsak hosszú ideig tartó önmagukba szállás. Ami megalapozza életük megújulásának a lehetőségét. Annál kevésbé választanak sok száz kilométeres zarándokutat a kirándulni vágyók, a mozgáshiányban szenvedők, az országmegismerés vágya által vezéreltetők. De azért akadnak olyanok is, akik fizikai-lelki teljesítményként fogják fel az egészet, vagy éppenséggel a módit látják benne.

És még sokféle zarándok, máriautas van. Mindenki a maga útját járja. Mert amiképpen nincs két egyforma emberi teremtmény, két megegyező lélekrajz, azonképpen nem lehet két teljesen azonos útjárás, két ugyanolyan zarándoklat. Kívülről esetleg úgy tűnhet, de a lélek mélységeinek bugyraiba tekintve egyre több különbözőség és egyúttal egyre több sajátosság fedhető fel.

Kevesen gyalogolták végig egyhuzamban a Mária-út Máriazelltől Csíksomlyóig tartó szakaszát, a Magyar utat. Erről eddig nem jelent meg semmilyen híradás. Kétséges hát, hogy bárki megtette volna. Inkább csak egy-egy szakaszát járták be, vagy pedig az egészet szakaszonként. Biciklis vállalkozó és teljesítő is akadt, de az már más „műfaj”. Feleségem, Noémi az ajánlott hatvan nap helyett negyven nap alatt megtette (ennyi állt rendelkezésére), marosvásárhelyi indulástól csíksomlyói megérkezésig. Ebből másfél napot vett igénybe a kiutazás Máriazellbe. Az ezernégyszáz kilométeres útból körülbelül száz kilométert autóval, néhányat szekéren tett meg, a többit gyalog. Nem stoppolt, de egy jó barát tanácsát megfogadta: ha valaki mégis fel akar venni, és erre szükséged lehet, ne utasítsd vissza! Ugyanakkor legyalogolt néhány tíz kilométert az úton kívül, amikor párszor eltévedt, vagy éppen kitért Dobogókőre. Összesen 30 napot teljesen egyedül gyalogolt, nyolcat másodmagában, és egy nap én is elkísértem útján.

Közvetlen részese lévén útjának, vívódásai és örömei egy részének, utólagos beszámolóinak, szóval viszonylagos közelségből szeretném összegezni azt a csodát, amit én magam is megtapasztaltam Mária-útja teljesítésével. Először is, tanúbizonyságot tett arról, hogy képes rá. Hogy az évek óta tartó hajnali kocogások hatására fizikailag legyőzte a megpróbáltatásokat. Teljesítette helyenként a napi negyven kilométer feletti távot, nem uralkodtak el lábán a vízhólyagok, nem kapott görcsöt, nem lett beteg. Szóval, nem kellett feladnia.
Nyilvánvalóan nem ez volt a lényeg, csupán a legtapinthatóbb felszínes látszat. Ökumenikusan református magyarként járta meg az utat. A Boldogasszony anyánkat vallva nemzeti imánknak, Mária tiszteletében, de nem imádatában. Mindenkori apró-cseprő bajokat hordozva, azokat lehetőleg félretéve, leginkább Isten iránti hálából és alázatból vállalkozott az útra. Mert való igaz, hogy hamarabb kell hálát adni, mint bajba jutva segítségért esdekelni. A baj mindenki életében eljön előbb-utóbb, de azt nem kell megvárni, nem attól kell függővé tenni életünket és a Fennvaló iránti viszonyunkat.

Hitből és Isten iránti hálából született meg és vált valósággá az elhatározás. Többnyire, háromnegyed részt egyedül járta meg az utat, így teljes mértékben a saját útját járta és járhatta. Csodálatos érzés és lehetőség lehet máriautas vándornak lenni! Ezt csak az tapasztalhatja meg valójában, aki teljesen elvonatkoztatja magát addigi életétől, munkahelyi teendőitől, a nagyvilágtól, sőt még családja számára is csak az estére bekapcsolt telefonról küldött üzenet szavai formájában létezik. Néha élő hangként, vázlatosan, puritán módon, esetleg gyakorlatiasan, amikor némi útbaigazításra van szükség.

Nem virtuális világban élő, hanem egészséges falusi környezetben nevelkedő gyermekek közvetítették az igazságot, amikor rácsodálkoztak egyszer: „Vándor vagy?”. Olyan gyermeki őszinteséggel nyíltak meg előtte, amit átélni – ősállapot. Amiképpen a lét rendkívül mély megérzésének, az emberi alapokhoz való leereszkedésnek és az isteni gondviselés bizalmának az ösztönállapota sem adatik meg bárkinek és bármikor. A vándor zarándok esélye ez. Önmagával nézett szembe és a Jóisten volt a társa a jézusi úton. Semmi más nem számított. Csak Jézus jelenléte. Saját szívében és agyában, no meg embertársai cselekedeteiben.

Jézus jelenléte nap mint nap megtestesült. Nem tompították el a külvilág zajai. Hiszen létező csoda az embernek születő, istenként távozó, mindennapjainkban jelen levő Jézus. Hol a házában otthont és vendégszeretet nyújtó ember, hol megnyíló szívű papok, kenyeret felkínáló földművesek, segítséget nyújtók és segítségre szorulók képében. Jézus él és közöttünk van, csak hinni kell benne és észre kell venni – általuk üzente a Jóisten. A gondviselő, a biztonságot nyújtó. Ezért nem félt egyedül, gyengéd nő létére sem, mert Valaki mindig gondoskodott róla. És biztonságérzet uralkodott el rajta, akkor is, amikor esetleg félnie kellett volna. Otthon még kutyaűző permetet helyezett el a hátizsákja mellékzsebébe. Elő sem vette, de meg sem hátrált az ugató juhászkutyák elől. Tudta, hogy nem bántják. A kutyák szent ferenci simogatást éreztek.

A vándorlás a természetben történik. Bakancsban és hátizsákosan. A föld és a levegő teremtményeinek a közelségében, velük együtt lélegezve, jelenlétüket lehetőleg észrevéve. Örvendezve Isten kiterjedt és aprólékos alkotómunkájának. Lovaknak, juhnyájnak, vagy éppenséggel az ég madarainak. A szilva és a szeder, az érlelődő szőlő tápláló nedüjének. Miközben a természet útja nem kiválasztott természeti szépségeken, hanem természetes életterek mindennapi ökológiai rendszerein halad át. Alföldi kies tájak útjai, akár szántóföldjei, kopár dombok kaptatói, vízmosások kőlapjai, sudár fenyvesekkel szegélyezett gyalogösvények jelentették útját. És helyenként poros országút, vagy éppenséggel flaszter. Mert a zarándoklásnak a civilizáció is célja. Templomok, temetők, keresztek. A vándor újabb és újabb helységbe érkezik, némi folyadékot és élelmet vesz magához, tájékozódik, szállás és esti mise után néz.

Mindvégig, a majdnem másfél ezer kilométer szinte minden méterén és kilométerén magyar utas volt. Nagy elődök: Julianus barát, Kőrösi Csoma Sándor vagy éppenséggel Beder Tibor nagy útjai képére. Még az osztrák táj friss levegőjét is olyan mélyre leszívta, hogy az oxigénmolekulák száz esztendő távlatában életre keltették az Osztrák-Magyar Monarchia illatát. Magyarországon mindvégig magyar volt, kevésbé székely és még kevésbé magyarul beszélő román. Csanálostól keletebbre román és magyar vidékeken, hanyatló településeken és életerős helyiségeken egyaránt átgyalogolt. Partium, Szilágyság, Mezőség, Maros- és Nyárádmente, Bekecsalja, Firtos környéke, Havasalja vidékein. Románok és magyarok egyaránt a szívükbe fogadták, sőt még a cigánysoron is rácsodálkoztak. Transzilván érzés, erdélyi sors.

A máriautas, a jézusi utas, a magyar utas vándor nemcsak egyéni, hanem egyúttal egyedi zarándoklatra vállalkozott. Mélyen emberi útra. Ami nem attól volt emberi, hogy másokkal, esetleg zarándoktársakkal megosztotta volna fáradalmait és gondolatait. Éppen ellenkezőleg. Megpróbáltatott és kiszolgáltatott lévén, mások emberségére szorítkozott. A római katolikus egyház által meghirdetett jubileumi Mária-évben tette meg zarándokútját, de mintegy megelőlegezve a Ferenc pápa által meghirdetett Irgalmasság évét. Helyenként mások irgalmasságára szorítkozott. Miközben befogadói, lelki társai is sokat kaptak tőle. Hiszen az élet lényege az áldozatvállalás és az egymásra figyelés. Kölcsönösen kibontakozott egy mély, más világ igézete és igérete, a virágba szökkenő élet természetessége. Az emberi és isteni csoda nemes ötvözete. Életreszóló üzenete: „Az Úr csodásan működik, de útja rejtve van.”

Ennek a rejtett útnak a rejtelmeit csakis olyan testi és lelki mélységekben, a megszokott teljesítések határontúliságban lehet észrevenni és megtapintani, ami közembernek nem adatik meg. A jézusi magyar út vándorának azonban igen. Mert amiként már-már látótávolságon belülre kerül az amúgy láthatatlan Istennel, azonképpen messze túllépi az emberi intimitás távolságát, és nem mindennapi közelségbe kerül embertársaival. Ezért a magyar Mária-út teljes bejárása során szerzett élményei nem annyira földrajziak, történelmiek, vagy vallásiak, mint sokkal inkább emberiek. A székelyvéckei kálvária negyedik stációján felállított székely kapu hátára vésett hitvallása szerint: „Hálával Istennek, szeretettel embernek!”

dr.Ábrám Zoltán